A második cukormókus érkezése.
Ezen cikk első részében írtam pár sorban, hogy miként is került hozzánk az első cukormókus. Akkor úgy fejeztem be a cikket, hogy tartozom még a második résszel. El is érkezett az idő, és ebben a cikkben leírom a mi kis cukormókus kislányunk érkezését.
Azon cikkek melyek arról számolnak be, hogy a mókus bizony képes depressziós lenni, úgy vélem hogy eléggé igaznak bizonyultak. Főleg a mi esetünkben. Hiszen a kisfiú hozzánk kerülését követően pár héttel kezdett furán, amolyan „befordulósan” viselkedni. Kevesebbet evett, ivott nem igen járkált ki a kis házából, és ha ki is jött akkor csak gubbasztott. Nem vagyok sem én, sem párom pszichológus de azért elég egyértelmű jeleket mutatott kis csöpp cukormókusom a magányra. Kellett neki egy pár. …
Keresgéltünk itt és ott is, mégnem végre sikerült egy kislány mókuskát találni. Árban hasonló volt mint a fiú, de ami jobban tetszett hogy korban is illettek egymáshoz. Tehát ismét autóba pattantunk és elhoztuk a leendő „cukormókusnét”. Nekem persze (mondani sem kell) hogy azonnal megtetszett, de azért voltak fenntartásaim, hiszen angol nyelvű oldalakon is olvastuk, hogy a fiúnak nem mindig tetszik az első mókus akit meglát. Ekkor még nem is gondolkodtam nagyon azon, hogy mi és hogyan lesz ha hazaérünk.
Hazaérkezés után azonnal egy nagyobb ketrecbe tettük, még nem a végleges helyére, és még nem is mutattuk be egyből a leendőbelijének. Megvártuk még megnyugszik. Nagyon meglepődtem, hogy a nőstény mókuska mennyivel kedvesebb, kezesebb a hímnél. Pár nap után úgy éreztem mintha már hetek óta velem lenne. Hagyta magát megsimogatni, és nem próbált megharapni sem. Eljött az idő hogy lassan bemutassuk párjának. Persze nem rontunk ajtóstól a házba, így kiterveltem, hogy először ketrecen keresztül ismerkedjenek. Egy kicsit ez olyan volt mint a rabosítotthoz érkező látogató. Idegen, és fura. De nem akartam kockáztatni, hogy véletlen is összevesszenek.
Az összeengedés napja
Pár nap így telt el. Úgy nézett ki, hogy nem lehet komolyabb baj, gond, ezért eljött a szabad ismerkedés napja is. Összeengedtem őket, és persze roppantul figyeltem hogy ne ugorjanak egymásnak. Bár így utólag visszagondolva nem sok mindent tehettem volna ha összekapnak. De nem így történt. A hím körbeszaglászta a nőstényt, szinte mindenhol. A nőstény pedig nagy gombszemeivel csodálkozott ránk, és a kisfiúra is. Este már egy ketrecben aludtak. Bár az „ágyat még nem tolták össze” de azért hatalmas megnyugvás volt, hogy jól kijöttek egymással.
Alig aludtam, mert vártam a reggelt, és reménykedtem, hogy nem történik semmi gond addig sem. Nem történt. 🙂 Csodálatosan kijöttek egymással, és ez azóta sem változott semmit. A nagy és hatalmas alfahím (aki egyébként picit kisebb mint a nőstény, és sokszor olyan kis esetlen, és szerencsétlen, hogy képes simogatás közben lebukfencezni bárhonnan ha nem figyelek) mindenhova követi párját. Bárhova is megy.
Valami ismét történt…
Aztán az egyik nap fura dologra ébredtem. Ketrecükbe egy szép (nem mérgező) futónövényt tettem be, mert hangulatos, és feldobja a ketrecet és persze emellett a cukormókus is szereti a természetes dolgokat. Szóval ez a növény ami csodálatosan éldegélt, szinte a nullára lett lerombolva a kis kis moki által. A földje kikotorva, levelei és szára eltörve hevertek mindenfelé a ketrecben. De hogy ez minek is lehetett a jele? Hamarosan ezt is megírom nektek. Érdemes lesz a cikksorozat harmadik részében is velem tartani.
